Mi, akik a 21. században élünk, el sem tudjuk képzelni, hogy nagymamáink (talán még ez a megemlítés is túlzás) inkább dédanyáink mennyire meg voltak elégedve azzal, ha volt egy otthoni és egy ünneplő ruhájuk. És mennyivel boldogabbak voltak, igaz?

Napjainkban az emberek, de inkább a nők jellegzetessége, hogy szeretik a különböző ruhákat, akár unalmukban, akár mérgük levezetése miatt, vagy csak szórakozás céljából elmennek vásárolgatni, órákat képesek eltölteni a próbafülkébe, szebbnél-szebb ruhadarabokban forgolódni a tükrök előtt. Már édesanyámat is mindig divatos ruhákban láttam gyerekként is, igyekezett már egész kicsinek erre szoktatni engem is. A mai napig odafigyel arra, hogy jelenik meg mások társaságában.

Az emberről egy bizonyos képet ad a külsője, amit nagymértékben befolyásol az is, hogy milyen ruhát visel adott időpontban. Ha ebbe egy kicsit belemegyünk, rá fogunk jönni, hogy mi sem vennénk fel azt a szétnyúzott, kedves szabadidőruhánkat a dolgos hétköznapokban, az irodában.

Másképpen öltözik fel az ember egy bolti látogatáshoz, egy szomszédi kiruccanáshoz, mint egy hivatalos eseményhez. Egy nőnek fontos, hogy jól nézzen ki, hogy a munkahelyén a külseje miatt is érjék dicséretek, hogy tudja, melyik ruhadarabot hova veheti fel, hogy az alkalomhoz tökéletesen megfeleljen.

Nézzük csak egészen óvodás kortól. Nekem még nincsen gyermekem, de szeretek menni az óvodába az unokahúgomért, hiszen ott is nagyon sok különböző emberrel találkozom. Az egyik anyuka már több tíz perces előnnyel érkezik, teljes „pompában”, sokszor a kisebbik gyerekkel a karján, aki szintén a lehető legdivatosabb cuccokban van. De ilyenkor kérdem én magamban, biztos, hogy annak a két-három éves gyermeknek az e a legjobb, ha a felnőtt divat által megkövetelt ruhák miniatűr változatában kell élnie a hétköznapjait?

Elérkezik az idő, az óvodásoknak véget ért a nap. Boldogság látható az arcukon, hogy végre a szeretteik körében lehetnek. Zavarja vajon az őket, hogy az esetleges leves néhány cseppje a pólójukon maradt? Hát persze, hogy nem! Ezeknek a kislányoknak még a játék a fontos, az önfeledt nevetés, a többi gyerek és a család szeretete. Persze, annak én sem vagyok ellene, hogyha egy eseményre magunkkal visszük a csöppségeket, akkor oda megfelelő ruhába öltöztetjük őket.

Következő lépcsőfok az iskola. Ott már a lányok szeretik a divatos ruhákat, már maguk választják reggel a szekrény előtt, hogy mit szeretnének aznap felvenni. Ahogy megyünk előrébb az időben, felső tagozatban már megkezdődnek a rivalizálások (kinek milyen márkájú és mennyi ruhája vagy cipője van).

Elérkeztünk a középiskolához, ahol szerintem igazán átalakul az ember. Igazi barátságok szövődnek, véget nem érőnek hitt kudarcok veszik kezdetüket. Kialakul az igazi személyiségünk, az igazi ízlésünk.

De vajon az az igazi divat, amit a kifutókon látunk, vagy a televízióban? Ezt szerintem mindenkinek magának kell eldöntenie. Amikor kilépünk a nagyvárosi utcákra válogatni lehetne a jobbnál-jobban öltözött lányok közül. A nagy övek, a formás szemüvegek, napszemüvegek, különböző cipőkülönlegességek még inkább szélesíthetik a kedves vásárló fantáziáját a divatról.

Az én nagy kedvencem a tűsarok, ami mondjunk igazat, sokkal szebb lábakat varázsol viselőjének, kivéve, ha az illető nem tudja azokat megfelelően használni, akkor kérve kérek itt ez úton minden magára ismerőt, hogy válasszon inkább laposabb cipőt! Azt is lehet kecsesen, nőiesen viselni!

Ha valaki teltebb a kifutók modelljeitől, még választhat magának divatos ruhákat, csak figyelnie kell néhány apróságra, hogy tényleg vonzó nővé változtassa a kiszemelt öltözet és ne nevetség tárgyává!

Ha összegezzük az olvasottakat, igen, szerintem a legtöbb ember boldog, hogy már nem kell megelégednie két ruhadarabbal, van lehetősége a vásárlásra, adhat magára és vonzóbbnak, boldogabbnak érezheti magát!

Tamás Szandra
(pályázati munka)