Nincs olyan ember a világon, aki ne tett volna olyat, amit később megbánt, vagy másnak akarva-akaratlan fájdalmat okozott. Ezekre a sebekre egyedüli gyógyír az önmagunk megkövetése, illetve a megbocsátás, ha ellenünk vétkeztek. Mi kell ahhoz, hogy mindez szívből jöjjön? Létezik igazi megbocsátás egyáltalán?

Alapesetben kétféle konfliktus létezik, amelynek bocsánat lehet a következménye: összetűzés szeretteinkkel vagy ellenségeinkkel.

Az előbbi csoport kemény dió. Saját önös érdekeinken nem mindig tudunk felülkerekedni, múltbéli tüskék miatt gyötörjük a másikat, s közben észre sem vesszük, hogy mennyit árthatunk. Egy folytonosan szajkózott mondat olyan indulatokat válthat ki a másikból, hogy magunk is meglepődünk a reakción.

Fejünkhöz vágják alantas viselkedésünket, minden rossz tulajdonságunkkal szembesülünk, s a szidalmak közepette a szégyenérzet minden porcikánkat átjárja. Ha eddig a pontig eljutottunk, érdemes kimondani, hogy sajnáljuk a történteket, igen, elszaladt velünk a ló, de igaz már korábban valahol mélyen tudjuk, hogy helytelenül cselekedtünk.

Egy szerelmi kapcsolatban ez azonban másképp működik. Mire kell fátylat borítani? Legtöbbször a megcsalás, hűtlenség, bizalmatlanság és maga a hazugság váltja ki a legnagyobb indulatokat az emberből. Ha kiderül, hogy akit szeretünk, akinek nekiadtuk mindenünket egy másik nővel megcsal minket, szívünk darabokra törik. Nyilván egy flört vagy a másik szédítése is rosszul esik, de ezektől el lehet tekinteni, hiszen mi nyertünk. Mellettünk ébred, mellettünk és velünk fekszik, esetleg a mi gyerekeinket neveli, a másik legfeljebb gondolati síkon volt megfelelő, de igazából a valós életben labdába sem rúghat mellettünk.

Ha párunk teljes mértékben félrelépett, nem vetette meg a testi örömöket, na az átgondolandó. Egyértelműen megalázott minket, semmibe vette az együtt eltöltött időt és átnézett rajtunk. Ha megriad attól, hogy elveszíti a kedvesét, jönnek az ígéretek, mézes-mázos szavak, fogadkozások, amelyek szépen hangzanak, de hosszú távon értékük és hitelességük sincs. Ilyenkor csak és kizárólag akkor szabad megbocsátani, ha a minket ért sérelmeken túl tudjuk tenni magunkat és egy abszolút tiszta lappal tudunk kezdeni.

A megbocsátás alapja a feledés, hazudik, aki azt mondja, hogy: „megbocsátok, de nem felejtek”, mert aki megbocsát, elfelejti a múltat, kitörli magából a rossz emlékeket és a jövőbe néz. Aki nem felejt örökké a múlton fog rágódni, s nagylelkűen hatalmat gyakorol, lenézi a másikat, épp amiatt, hogy megjegyezte az ellene elkövetett bűnöket, nagyon is, de a keserű szájízt ideig-óráig palástolni tudja csak, nem teljesen levetni.

Magunkkal szemben sem szabad elnézőnek lenni, mielőtt bocsánatot kérnénk, gondoljuk át, hogy milyen esélyeink vannak, az adott helyzetben mi mit tennénk. Az érzelmi manipuláció kisded játék, vállalnunk kell tetteink következményeit, s a dolgok helyrehozatalát nem trükkökkel, hanem egyenesen, nyitott szívvel kell végigcsinálnunk.  A már említett másik kategória a kevésbé szívlelt embereké.

Vannak olyanok, akik az első pillanattól kezdve unszimpatikusak, viselkedésük irritáló és szánalmat vált ki belőlünk. Az ilyen ismerősöknél nem bírjuk megállni, hogy ne rúgjunk bele, ha a padlón is fekszik, holott ő lehet pontosan a mi társaságunkat keresné. Vagy mindenkinek ismerős a fricskázás és a pengeváltás nyilvánosan, ahol már rég nem is a konfliktus a lényeg, hanem a másik porba tiprása. Ilyen esetekben elnézőnek kell lennünk, a saját szintjéhez mérni a vita partnert és mint tudjuk, „akinek nem inge, ne vegye magára”. Ám egy pont után ez is unalmas. Szükségünk van nekünk erre? Lehet már azt sem tudjuk mi volt a parázsvita alapja. Ilyenkor kezdeményezhetünk, meg kell beszélni ezeket a dolgokat, hiszen a vádaskodás és az átlátszó kis próbálkozások itt sem vezetnek sehova.

De éppen egy ilyen helyzetnél kerülhetünk döntéshelyzetbe, mivel ha nekünk ártottak és a másik fél kész beismerni a hibákat, melyeket vétett, csak rajtunk áll a sor. Ezek a hibák kihatottak az életünkre? Származott belőle valamilyen hátrányom? Tudok még emberként tekinteni a másikra, úgy bánni vele, mint egyenlő féllel? Képes lennék higgadtan meghallgatni az érveit még akkor is, ha nagyon szíven találnak vagy sértenek? Ha bármelyik kérdésre nem a válasz, akkor hagyjuk az egészet.

Az efféle megbékélésből születik az érdekkapcsolat, az arcoskodás, de a külsőségek mögött csak rossz élmények vannak, na meg jó adag színészi tehetség.De végül mi a megbocsátás? Egy gesztus, amely valami végét jelenti, de ha elég erős a kapocs vagy a szándék a felek között, valami újat is hozhat. A megbocsátás az egyfajta felülemelkedés önmagunkon, a másikon. De a kulcsszó a felejtés, hiszen a rossz emlékek megkeserítik a jelent, s hiába akarunk megbocsátani, keressük a mentségeket, ha önmagunkban nem tudtuk letisztázni az érzéseinket. A haragot fel kell hogy váltsa a kíváncsiság, kíváncsiság a másik irányába és az okok felé. Azt tudjuk, hogy a gyűlölet egy hajszálra van a szeretettől, hiszen gyűlölni csak azt lehet, akit ismerünk, vagy legalábbis azt hittük, hogy ismerjük, és közel állt hozzánk, illetve az életünk alakulását jelentősen befolyásolta. A gyűlölködés rengeteg energiát vesz el, míg a megbocsátás felszabadít, egy kő esik le a szívünkről.

Persze férfiak és nők ezt másképp élik meg, a férfiak könnyebben túlteszik magukat egy-egy problémán, míg a nők a kudarcot sosem bocsátják meg. Legyen szó párjuk vagy önmaguk kudarcától, mindegy, hogy ki okozta, ez a két fogalom összeférhetetlen a mi szótárunkban. A megbocsátás igazából egy kapcsolat megerősítése, a másik elfogadása hibákkal együtt, és egy olyan tudat, ami semmihez sem fogható. Örömteli, szabad, megnyugtató.