A tavasz nem csak a természet, és így testünk, de lelkünk megújulásának időszaka is. A hosszabbodó nappalok, a gardróbba költözködő nagykabátok és csizmák, és az egyre gyakoribb szabadidős programok fontos változásokat jelentenek lelki életünk számára is.

Ki ne fedezte volna már fel önmagán a tavaszi fáradtsággal karöltve sétáló tavaszi levertséget, amit nem csak a karácsonyi úszógumik nyilvánosságra kerülése idézhet elő, de ennél hétköznapibb helyzetek is, amelyek elé a megújulás évszaka állít bennünket.

A tél ugyanis, a jeges utcákról a forró otthonok melegébe száműzi az embert, aki vérmérsékletéhez mérten – olykor téli álmát alvó medveként – kissé visszavonul a közösségi élettől. Lelassítja hétköznapi életét, mintegy belső erőforrásokat gyűjtve az elkövetkező évre, rendezgetve az elmúlt idők tapasztalatait.

A tél magába forduló embere hajlamosabb önmagát, mint világa középpontját látni, s milyen igaza van, hiszen „ami kint, az bent”. A tél így lehet minannyiunk számára a csendes önmegfigyelés időszaka. S ahogy a szoba hőmérsékletét már nem csak a gázárak, de az egyre erősödő tavaszi napsütés is befolyásolni kezdi, téli magányunkból úgy nyitunk újra a világ felé, mint a tavaszi kikerics kibomló szirmai. A fent már említett hosszabbodó nappalok, a rügyező fák, a megannyi színpompás és illatos tavaszi virág és a kellemes meleg napsütés az ember gondolatait, vágyait és érzelmeit is varázsütésre felélénkíti.

Újra előkerülnek a rendszeres kültéri programok, a barátokkal közös séták és kirándulások, de ha őszinték vagyunk, akár csak kirúgni a hámból is nagyobb hajlandósággal indulunk el. Így változunk át téli remetéből újra aktív társasági lénnyé.

Csak pillantsunk ki e sorok olvasása közben az ablakon: A kötelező kutyasétáltatás újra visszanyeri önkéntes családi jellegét, a színes babakocsik tömegei özönlik el az utcát és felhangosodik a játszóterek és az óvodák udvarainak zaja. Ahogy a gyerekek és a felnőttek, úgy a kamaszok is apránként veszik birtokukba a zöldülő tereket. A bennük még elemi erővel tomboló hormonok jeleként egy röpke péntek esti villamosút alatt több tíz ölelkező-csókolózó párral találkozhat a figyelmes utazó.

A belülről kifelé fordulás ősi természeti törvényét követi tehát lelkünk is. Ez az átváltozás – bár sokunk számára édesebb – mégis hasonlóan megterhelő számunkra, mint a tél elérkezte. Az eddig beszűkült figyelmünk újra kitárul, érzékelésünknek és érzéseinknek is vissza kell szoknia ahhoz a világhoz, ahol a színek és a változatosság újra a mindennapok részévé válik.

Azért fontos tudatosítanunk önmagunk számára ezt a folyamatot, hogy könnyebben megérthessük lelkünk tavaszi fáradtságát, és így segítsük önmagunkat a tavaszi lélektakarítás közepette.

A nagytakarítás példáját követve, vegyük számba, az elmúlt évek tapasztalatait. Fussuk újra át érzelmeink labirintusát – majd lélekben megérkezve a jelenbe – lassan engedjük el, amire már nincsen szükségünk.

A hosszú éveken, évtizedeken át hordozott rossz emlékek, borús érzések komoly megbetegedéseknek nyújthatnak táptalajt. Próbáljuk ezeket közelről megvizsgálni, és megérteni, majd pedig elengedni a kezüket – tudva, és érezve – hogy nekünk már nincsen rájuk szükségünk.

Sokszor csak azért ragaszkodunk egy-egy kellemetlen emlékünkhöz, mert biztonságosnak érezzük, ha vissza-visszatérve megfürdőzhetünk önsajnálatunkban. Ezek az alkalmak olykor lehetnek hasznosak is, de ha tehetjük, ne egy spejznyi gondot cipeljünk magunk mögött.

Az elengedés olyan fontos tudás, amelyet csak próbákkal és gyakorlással tehetünk a magunkévá. A tavaszi örömök, a megújulás ígérete adhat számunkra annyi erőt, hogy elinduljunk ezen az úton. Végül ne feledjük, ha érzünk erőt önmagunkban ahhoz, hogy befogadjuk lelkünkbe is a tavaszt, az újonnan elnyert lelki egyensúly külsőnket is szikrázóan frissé és vonzóvá varázsolja majd.

Fekete Anita
(pályázati munka)