Borús, őszi délután volt, amikor beültem az új kávézóba. Nem rég nyílt, ódákat zengtek róla, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom. Csinos kiskabátban és magas sarkú szandálban benyitottam…

De ne szaladjunk ennyire előre! A történet nem itt kezdődik. Tehát volt ez a kávézó. Otthon megnéztem a honlapján, hogy mégis mire számítsak. Puccos hely? Tele van olyan lányokkal, akik 0 fok alatt is harisnya nélkül járnak-kelnek a pocsolyákkal teli utcákon? (Persze, mert az úgy trendi!) A weboldal nem sokat árult el a vendégkörről. A bútorok igényesek, modernek, semmi különös. Nincs túl sok ülőhely, de nem is baj. Így legalább különlegesnek érezheted magad, ha tudtál telefonon előre foglalni. Nézzük az itallapot! Ez már valami. Egy habos cappucino 1200 Ft, egy latte macchiato még ennél is több. De amit cserébe ígérnek, az felejthetetlen élmény, fenséges íz, és persze ingyen pohár víz és teasütemény (Ez a minimum, ha már ennyit kóstál, nemde?).

Nos, ha az árak ilyen merészek – gondoltam – akkor biztos nem a szomszédos bárból szállingóznak ide az emberek, ha ott épp elfogyott a mézes-barack. Mégis mit vegyek fel? Ááááá! Azért vegyek egy méregdrága ruhát, hogy elmehessek kávézni? És ha nem venném le bent a kabátomat? Ez tényleg eszembe jutott??!!

És igeeen!! Végre van indok, hogy elmehessek plázacicáskodni! Sorra veszem az üzleteket, mindenhol látok valami szépet, de amint megnézem az árcímkét, összeszorul a szívem. Ha ezt megveszem, akkor ebben a hónapban nem mehetek moziba és vacsizni sem. Megéri? Egyetlen ruháért? De annyira tetszik!

Nem tudom, mi tévő legyek. Sétálgatok benne kicsit, forgok jobbra, forgok balra, hátha találok valamit, ami mégsem passzol. Sajnos nem. Ez a ruha úgy jó, ahogy van. Sűrű levegővételek közepette nyújtom át a bankkártyámat és abban reménykedem, hátha én vagyok ma a századik vásárló és kapok valamennyi kedvezményt. Mindegy, túlélem.

Hogy megnyugtassam a háborgó lelkem, benézek a legközelebbi cipőüzletbe. Ámulok és bámulok a gyönyörűbbnél gyönyörűbb darabok láttán. Jó nagy tömeg van itt! Megkérdezem az egyik eladólányt, hogy mi ez a tömörülés, talán ingyen adják a cipellőket? Lesajnál a szemével és tudtomra adja, hogy bár én biztos nem tudom, hogy ki az, de Jimmy Choo lábbeliket lehet kedvezményesen venni. Miből gondolja, hogy nem ismerem Jimmy Choo-t? Én???!!! Az igaz, hogy éppen egy kényelmes „csúfság” volt a lábamon, de a tévében azért láttam már Jimmy Choo szandálokat. Gondoltam, megmutatom ennek a nagyokosnak, csak azért is veszek egyet. Húha, mások ennyiért nyaralni mennek a Balatonra, félpanziós ellátással. Nézelődök tovább, nem adom fel olyan könnyen.

Hoppá! Ennek elírták az árát? Ez nem is olyan drága! Már éppen készülődök, hogy felpróbáljam, amikor egy felettébb keménynek tűnő csaj rámförmed, hogy meg ne próbáljam felvenni az Ő CIPŐJÉT! Hogy érti, hogy az övé? Ja, hogy ez az utolsó 38-as?! Hát… nagyon sajnálom… (legszívesebben megölne a szemével, ezért kicsit húzom még). Nagyon jól áll, ugye? Nézegetem magam a tükörben. Azt hiszem jó lesz. Erre megragadja a karomat és éppen elkezdene rángatni, de szerencsére jön a biztonsági őr és kitessékeli a „hölgyet”. Így minden akadály elhárult, megvehetem a cipőcskét. Nem valami kényelmes, de az ilyesmit nem is azért hordják, hogy kényelmes legyen. Hanem hogy a férfiak megforduljanak utánunk.

Nos, rendben. Másfél óra alatt elköltöttem majdnem fél havi fizetésemet. Nyelek egy nagyot és elindulok hazafelé. Útközben nézegetem a cukrászdákat, de persze egyikbe sem megyek be. Nem csak azért, mert tele van a kezem a csomagokkal, hanem mert a bankkártyám sikoltozik a pénztárcámban.

Minden készen áll, mehetek a kávézóba. Most még jobban sajnálom, hogy ilyen drága helyet választottam. Óvatosan lépkedek újdonsült szandálomban (persze harisnya nincs rajtam, mert nem akartam elrontani az összhatást), és kerülgetem a pocsolyákat.

Végre itt vagyok! Benyitok… Nem egészen erre számítottam. Ez a kávézó tele van nem éppen AB státuszú, középkorú és idősödő férfiakkal. Amint belépek a tip-top ruhámban, minden szempár rám szegeződik. Egy nem túl szimpatikus pincér látja a meglepettségemet és odajön. Mire én elnézést kérek, és azt mondom, hogy sajnos eltévedtem. Becsukom magam mögött az ajtót és baktatok haza a vagyont érő ruhámban és a Jimmy Choo szandálomban.

Varga Rita
(pályázati munka)