A XXI. század küszöbén, még nem gondoltunk arra, hogy 2011-re lesz olyan oldal, amely 600 millió felhasználót vonz, ebből a magyarok száma több mint 2,6 millió. A Facebook mindennapjaink részévé vált, mindennél nagyobb szólásszabadságot ad, és az ismerkedés legnagyobb színterévé vált. De hogyan is próbáljuk „eladni” magunkat?
Mit árul el rólad a profilod?
Ha mindenki számára nyilvános, egyértelműen nem a kapcsolattartás a régi barátokkal a cél, hanem mindenki számára világossá tesszük, hogy létezünk és betekintést engedünk az életünkbe. A beszámolók egy-egy eseményről és a feltöltött fotók saját emlékek, amelyeket megosztunk több száz emberrel. Az emlék kategóriába nem tartoznak bele természetesen a (koszos) tükörben készült csücsörítős fotók, amelyek csupán önreklámnak tekinthetők. Aki önmagáról mappák tömkelegét tölti meg, az vagy nagyon egoista, vagy szörnyű kisebbségi komplexusban szenved és állandóan bizonyítani akar.
Ugyanígy felfogható az az ember is, aki ismeretlenek, illetve kevésbé ismert ismerősök bejegyzéseit kedveli és hozzáfűz bármilyen tartalmatlan megjegyzést akármihez, csak a nevét láttassa. Mindenkivel megosztja örömét, bánatát (általában utóbbit, ezzel nagyobb figyelmet és részvétet kap), folyamatosan idézget. Előszeretettel másolja ismerősei szavajárását, zenéit, tehát személyiséget lop magának.
Attól, akit aktuálisan „trendinek” tart, vagy akire hasonlítani szeretne. Az állandó posztolgatásnak szintén hátulütője, hogy megfeledkezünk róla, hogy kiket is jelöltünk be, ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hozva szüleinket, vagy éppen magunkat. Van annál kínosabb, amikor kifejtjük, milyen jót vásároltunk iskola vagy munka helyett, és mindezt a kedves főnök vagy a tanárok nyomon követik? Vagy amikor egy mámoros éjszakát ecsetelünk és édesanyánk hozzászól?
Érdemes ésszerűen használni ezeket az lehetőségeket, mert könnyen hiteltelenné válhatunk. Az emberek többsége az önmagáról kialakított legideálisabb képet mutatja, több esetben erős túlzásokkal, holott ennek az énnek köze sincs a valósághoz. Ezáltal nemhogy építjük, hanem inkább romboljuk imázsunkat, amire annyira büszkék vagyunk, abba bukunk bele. Az állandó ferdítések egy idő után teljesen egyértelművé válnak, és hiába élünk neten aktív életet, mindenki inkább letiltja bejegyzéseinket, csak ne terheljük nyitóoldalát a folyamatos jelenlétünkkel. A nagyközönséget szintén nem érdekli, mikor eszünk, mit, miből, hányszor, illetve az sem, hogy mikor zuhanyoztunk mivel vagy épp kivel. Szakításunk részleteit sem kell ecsetelni, tartsuk meg magunknak, vagy küldjük el a barátnőknek levélben, ha kíváncsiak rá. Szánalmas húzás szintén a sárdobálás, amikor nem egy emailben vagy telefonon mondjuk el problémánkat, hanem mindenki szeme láttára. Száz szónak is egy a vége: privát életnek nem egy közösségi oldalon van a helye!
Pozitív oldal és a nehézségek
Ha előző hétvégén egy szimpatikus sráccal találkozunk egy szórakozóhelyen és például elhív egy házibuliba, szintén élvezhetjük az oldal pozitívumait. Kereshetünk közös ismerősöket, lehet faggatózni, vagy ha diszkrétek akarunk lenni, csendben lenyomozzuk a baráti kört: kikre számíthatunk abban a bizonyos buliban, milyen a társaság stílusa. Persze van, amikor nehéz fába vágjuk a fejszénket, mert egy képét látjuk és azon sem ő van, viszont ebből arra a következtetésre jutunk, hogy hála az égnek nem az oldalon éli az életét.
De ilyenkor sajnos, mivel információ nincs se barátokról, sem pedig barátnőről, marad a zsákbamacska. Csapatmunkákat is nagyszerűen lehet itt végezni, privát csoportokban egyeztethetünk, ha online az állapotunk csetelhetünk is kis csoportunkkal. A társkeresők bökdösődnek, levelet írnak, jelölnek és kedvelnek, ám az itteni nagy remények hamar tovaszállnak, ha az életben találkozunk a kiszemelttel. Szemtől szemben nincs mit szépíteni, fel kell vállalni önmagunkat, retusált képek helyett ott állunk hús-vér formában, a nagy dumákat ilyenkor kell elereszteni, nem a szobánk biztonságában a monitor előtt.
Akik helyesen látják a közösségi portálok lényegét, azok a barátokkal való szórakozásra használják, átgondolt adatvédelemmel, ismerkednek, de nem tolakodóak és nem szorítják magánéletüket az internet keretei közé. Kényes kérdés minden oldalon a személyi jogok védelme, de ez úgy gondolom kizárólag rajtunk múlik, hogy mennyire tesszük ki magunkat bármilyen veszélynek. A „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” típusú emberek számíthatnak rá, hogy kellemetlenül visszaélnek képeikkel, elhalmozzák postaládájukat a kéretlen levelek, illetve fájó pont a rengeteg megfogalmazott kritika, amit nyilván nem éreznek helyénvalónak. Életünket tehát a valóságban kell élni, az internet nyújtotta lehetőségek arra hivatottak, hogy nekünk segítsenek, szórakoztassanak, nem pedig arra, hogy új életteret teremtsenek.