A 2008-2009-es nagy világgazdasági válság nagyon sok országot érintett. A lakosság számára óriási csapást jelentett, hiszen ennek következtében több ezren vesztették el állásukat, lakásukat, kemény munkával megteremtett egzisztenciájukat. Hogyan lehetséges mégis, hogy az emberek vásárlási szokásai szinte alig változtak? Vagy mindez csak látszat?

Mivel én nem a fővárosban élek, ezért szokásommá vált, hogy amikor fent tartózkodom, olyankor bevásárló-körútra megyek. Egyrészt listát készítek, hogy mire van szükségem, másrészt pedig a véletlenre bízom, hogy hátha ráakadok valamire, amit érdemes megvenni.

Csak halkan jegyzem meg: olyan szinte sosincs, hogy egy-két „fontos” dologra rá ne bukkannék.

Egy ilyen vásárlás során (két üzlet kínálatának feltérképezése között pihenőt tartva) figyeltem fel arra, hogy hiába beszélünk válságról, ha a bevásárlóközpontok tömve vannak vásárolni szándékozókkal.

Ami még érdekesebb, hogy nemcsak a munkaidő lejárta után térnek be az emberek, hanem napközben, ebédszünetben is. Tényleg ennyi mindenre van szükségünk nap, mint nap? Esetleg csak azért vásárolunk, mert nincs jobb dolgunk? Egyfajta pótcselekvésnek fogható fel, amellyel a bennünk lévő érzelmi zűrzavart akarjuk orvosolni? Mivel nem vagyok pszichológus, ezért erre nem tudok érdemi választ adni. Csupán feltételezésekbe tudok bocsátkozni. Mindenesetre úgy gondolom, hogy érdemes ezeken a kérdéseken elgondolkodni. A különböző üzletekben megtalálható minden, mi szem szájnak ingere. Csak az a dilemma, hogy engedjünk az ingernek, vagy fojtsuk magunkba? Az említett gondok általában minket, nőket kínoznak.

Van, aki úgy gondolja, hogy egy rossz nap után feltöltődést jelent, ha az üzletekben járva, a kirakatokat szemlélve kedve szottyan meglepni magát egy új, divatos ruhadarabbal vagy cipővel. Ilyenkor egyfajta hiányérzetet pótol a vásárlás. Boldogságot, lelki nyugalmat viszont nem lehet vásárlással szerezni.

Éppen ezért meg kell, hogy cáfoljam a vásárlás nyugtató hatását. Valószínűleg rosszul vagyok összerakva, mert ha nekem bármilyen okból kifolyólag, de rossz a hangulatom, akkor abszolút nem érzek kedvet a shoppingoláshoz. Ha azonban elkap a vásárlási „láz”, akkor kész vagyok egy körút alkalmával 10-15 ruhát is felpróbálni (ez nálam csúcsnak számít). Bevallom az is előfordult, hogy szükségem volt egy alkalmi felsőre, de nem volt kedvem próbálgatni, így csak magamhoz mértem a blúzt. Szerencsémre nem lőttem mellé a megvételével!

Szerintem a nők genetikailag vásárlásra vannak kódolva. Szóval elnézhető nekünk az a kis tökéletlenség (mivel ugyebár nem tehetünk róla), hogy szemünk előtt gyakran ruhák, cipők, táskák és egyéb kiegészítők lebegnek. Ne felejtsük el, hogy mindkét nemnek megvan a maga vásárlási keresztje!

Előbb-utóbb mindenkit megkísért a vásárlás kicsi ördöge. A pasiknak többnyire nem a ruházati cikkek, hanem az autók, telefonok, számítógépes kütyük és hasonlók a gyengéik.

A másik fontos észrevétel, hogy a bevásárlóközpontok állandó vevőinek tekinthetők azok a fiatalok, akik a világban történő gazdasági változásokkal mindaddig nem foglalkoznak, amíg megkapják az igényeiknek megfelelő pénzösszeget. Mondhatnám azt is, hogy bezzeg a mi időnkben nem így működtek a dolgok. Az idők azonban változnak, s az embereknek nagyobb elvárásaik vannak.

Fogyasztói társadalomban élünk, de nem elhanyagolható szempont, hogy mit mennyiért vásárolunk. Ha belegondolunk, akkor felismerjük, hogy a különböző használati cikkek vannak értünk és nem fordítva. Legalább magunknak valljuk be, hogy meglennénk egy újabb szoknya, felső, ékszer és egyebek nélkül! Az a lényeg, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Ne kergessük a túlzott vásárlás miatt kapcsolatunkat, életünket válságba!

Taga Márta
(pályázati munka)